Vagy nincsenek-e morvák a Holdon, hogy szegény pogány bolygónkra misszionárius sosem jött civilizálatlannak civilizációt, kereszténynek kereszténységet hirdetni?
Csak a hallgatás hatalmas; minden más gyenge.
A jeges fekete vákuum elmaradt mögöttük. Az impulzusok egy szokott sárga törpe Naphoz közeledtek, és kezdtek a rendszer világai között szétszóródni Hidrogéngáz-planéták mellett haladtak el, jégholdakon hatoltak át, érintették szerves felhőit egy puszta világnak, melyen még épp hogy csak mocorogtak az élet első előjelei, és elhagytak egy másikat, mely évmilliárdok előtt élte fénykorát. Az impulzusok most egy meleg világ felé tartottak, kék-fehéren forgott a csillagos égbolton.
Ezen a világon változatos, sokféle élet volt. Hideg hegycsúcsokon pókok araszoltak, tengerek mélyének réseiből bugyogó hőforrásokban kénevő férgek lakmároztak. Voltak itt csak tömény kénsavban élni képes lények, és olyanok is, melyek rögtön elpusztultak benne; szervezetek, melyeknek az oxigén méreg, és olyanok is, melyeknek létszükséglet volt, lélegezniük kellett.
Nemrégiben az életnek egy az értelem halvány jeleit mutató formája kezdett elterjedni a bolygón. Elküldték előőrseiket az óceánok fenekére, és a bolygó közelében alacsony keringési pályára. Kicsiny világuk minden zugába eljutottak. Az éjszakából nappalba váltás határa nyugati irányban haladt, ezt a mozgást a lények millióinak rituális reggeli mosdása kísérte. Télikabátot és dhotit húztak magukra; kávé-, tea-, pitypangkotyvalékokat ittak; bicikliztek, autóztak, ökrös fogatot hajtottak; hébe-hóba futólag iskolai osztályzatokon, a tavaszi vetésen meg a világ sorsán töprengtek.
A rádióhullámok hosszú sorának első impulzusai áthatoltak a légkörön, a felhőkön, a talajnak ütköztek, és egy részük visszaverődőit az űrbe. A Föld forgott alattuk. Szüntelenül újabb impulzusok érkeztek, nemcsak erre a bolygóra, szétterjedtek az egész rendszerben. A világok csak töredékét nyelték el az energiájuknak. Legnagyobb része dolgavégezetlen folytatta útját egészen másfelé — a sárga csillag világaival együtt elmerült mögöttük a tintafeketeségben.
Az éjszakai ügyeletes — dzsekijén stilizált röplabda körül “Marauders” felirat virított — az irányítóépület felé tartott, hogy megkezdje a szolgálatot. Egy csapat rádiócsillagász jött épp kifelé, vacsorázni mentek.
— Mióta is kukkoljátok a kis zöld emberkéket, Willie? — kérdezte tőle az egyikük. — Van vagy öt éve, de lehet, hogy több, vagy nem? Barátian ugratták, de az ügyeletes úgy érezte, némi kis ingerültség is cseng a hangjukban.
— Tényleg tarthatnátok már egy kis szünetet, Willie — mondta az egyikük. — A kvazárok fényereje nagyon sokat ígérő ügy, de egy örökkévalóságig fog tartani, ha csupán a teleszkópidő két százaléka jut a kutatására.
— Igazad van, Jack, így van.
— Mi a világegyetem kezdeteit kutatjuk, Willie, és a mi programunk tétje is nagy. Azonkívül mi tudjuk, hogy a világegyetem létezik — te viszont egy szál kis zöld emberkéről sem tudsz még.
— Mondd ezt el Dr. Arroway-nek. Biztosan örül majd neki — vágta rá Willie kicsit savanyúan.
Belépett a vezérlőterembe. Végigszaladt a szeme a többtucatnyi képernyőn, amelyek a rádióteleszkópok pillanatnyi észleléseit mutatták. Épp befejezték a Herkules csillagkép megfigyelését. A tejútrendszertől nagyon távoli Herkules-halmaz galaxisainak a közepébe próbáltak bepillantani — százmillió fényévnyíre; ráálltak a nagyjából 300 000, gravitáció összetartotta csillagból álló M-13-ra, amely vagy 26 000 fényévnyire kering a Tejút körül; megvizsgálták a Ras Algethinek a Zétából és a Lambda Herculisból álló kettős rendszerét; a mi Napunkhoz hasonló és egészen más, közeli csillagokat. A szabad szemmel láthatók legtöbbje alig néhány száz fényévnyire van tőlünk. Milliárdnyi frekvencián pásztázták végig gondosan a Herkules csillagkép sok száz apró szeletét, de sehonnan nem hallottak semmit. Az előző évek során a Herkulestől nyugatra eső, vele szomszédos csillagképeket vizsgálták végig — a Kígyót, a Corona Borealist, az Ökörhajcsárt, a Canes Venaticit… — semmi.
Az ügyeletes látta, néhány teleszkópot úgy hagytak, hogy továbbra is felfoghassa a Herkulesről érkező, eddig netán észre nem vett jeleket. A többi már az égbolt egy másik pontját fürkészte, a legközelebbi csillagképet a Herkulestől keletre. Az embereket, akik néhány ezer évvel ezelőtt a Földközi-tenger mellékén laktak, ez a csillagcsoport húros hangszerre emlékeztette, és a mitikus görög hős, Orfeusz alakját kapcsolták hozzá. Innen kapta a nevét a Líra csillagkép.
Komputerek vezérelték a teleszkópokat, hogy napkeltétől napnyugtáig szüntelenül kövessék a Líra csillagait, és közvetítették ember-kezelőik számára használható formában az adatokat. Az itt dolgozók kivétel nélkül megszállottak voltak. Willie elsétált egy cukortartó, egy kávéfőző, egy, a stanfordi Mesterséges Intelligenciakutató Intézettől kapott, elfrúnákkal írott Tolkien-idézet, valamint egy SEHOL EGY FEKETE LYUK A LÁTHATÁRON feliratú kitűző mellett, és letelepedett a vezérlőpult elé. Biztatóan bólintott a délutáni ügyeletesnek, aki már rakta össze a papírjait, hogy vacsorázni induljon. Mivel az aznapi észlelések adatai ott fénylettek előtte a központi képernyőn, Willie-nek egyetlen kérdést sem kellett feltennie, hogy mi is történt az előző órákban.
— Semmi újság, látod — mondta a távozni készülő ügyeletes. — A negyvenkilencesnél volt valami üzemzavar, legalábbis annak nézett ki — bizonytalanul intett valahová az ablakon túl. — A kvazárosok vagy egy órával ezelőtt szálltak le az egy-tízesekről és az egy-húszasokról. Úgy hallom, nagyon jók az eredményeik.
— Igen, én is hallottam. Csak nem értik…
Elcsuklott a hangja, mert az előttük levő pulton élénk színű riasztójelzés villant fel. Az “Intenzitás/Frekvencia” feliratú képernyőn éles fényű nyíl kúszott függőlegesen felfelé.
— Figyelj, ez egy monokromatikus jel!
Egy másik képernyőn — “Intenzitás/idő” — balról jobbra impulzusok futottak át, majd eltűntek.
— Számok — mondta Willie bizonytalanul —, valaki számokat ad.
— Biztosan a légierő zavar be. Tizenhat óra körül láttam egy AWACS-ot, gondolom, Kirtlandról. Lehet, hogy ők szórakoznak velünk.
Voltak hallgatólagos megegyezések arról, hogy legalább néhány rádiófrekvenciát meghagynak a csillagászoknak. De éppen, mivel ezek a frekvenciák üresek voltak, a sereg időnként nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy használja őket. Ha valaha kitörne egy világháború, elsőként a rádiócsillagászok tudnák meg, mert az ő kozmoszra nyíló ablakaikba zúdulna a csapatokat vezérlő meg a Föld körüli pályán keringő, az okozott károkról tudósító mesterséges holdaknak szóló rengeteg utasítás, meg a rejtjelezett támadási parancsok a távoli stratégiai támaszpontoknak. Az egyidejűleg milliárdnyi frekvencián fülelő csillagászoknak a katonai forgalmazáson kívül más zavarással is kellett számolniuk. A villámlás, a gépkocsik indító-berendezései, a távközlési műholdak mind-mind zavarforrást jelentettek. De a komputerekbe betáplálták az azonosítószámaikat, karakterisztikáikat, így aztán tudatosan figyelmen kívül hagyták az ilyenfajta zavarást. A tisztázatlan jelekre a komputerek jobban felfigyeltek, ellenőrizték, valóban nem szerepelnek-e azok között, amelyek felismerésére beprogramozták őket. Időnként előfordult, hogy egy gyakorlórepülést végző elektronikus felderítőgép — néha szemérmesen repülő csészealjnak álcázott parabolaantennával a hátán — repült el fölöttük, és az Argus egyszeriben félreérthetetlenül értelmes lények jelzéseit fedezte fel. De mindig kiderült, hogy a lények ugyan különlegesek, bizonyos mértékig értelmesek is, de nagyon kevéssé földönkívüliek. Néhány hónapja egy kísérleti elektronikus radarelhárítóval felszerelt F-29E repült el 26 000 méter magasan felettük, mire mind a 131 teleszkóptól riadójelzés érkezett. A katonai szempontból gyakorlatlan csillagászok eléggé bonyolultnak találták a jelzést ahhoz, hogy egy földön kívüli civilizáció első üzenetének tartsák. Hanem rájöttek, hogy a teleszkópsor nyugati végén álló teleszkóp teljes egy perccel előbb fogta a jelzést a keleti végen levőnél, így hamarosan kiderült, hogy a jelzések nem valamely, tőlünk elképzelhetetlen mértékben különböző civilizációtól, az űr mélyéről, hanem egy, a Földet körülvevő vékony levegőburokban kószáló tárgytól erednek. Minden bizonnyal így van ez most is.
Jobb kezének ujjai az íróasztalán fekvő lapos dobozon egymástól egyenlő távolságban levő öt érzékelőn nyugodtak. A dobozzal megtakarított hetente fél órát. De valójában nemigen tudott mit kezdeni az ily módon felszabadult idejével.
— És aztán mindent elmeséltem Yarboroughnénak, mióta Wertheimerné elment, ő fekszik a szomszéd ágyon. Nem akarom dicsérni magam, de amit elértél, abban nekem is nagy részem van.
— Persze, anyám.
Figyelmesen megnézte a körmein a lakkot, és úgy döntött, kell még egy perc, esetleg másfél is, hogy teljesen megszáradjon.
— Eszembe jutott, amikor negyedikes voltál — emlékszel? Szakadt az eső, sehogyan sem akaródzott iskolába menned. Azt akartad, adjak másnap igazolást, hogy beteg voltál, azért mulasztottál. De én erre nem voltam hajlandó. Azt mondtam neked: — Azon kívül, hogy egy lány szép legyen, Ellie, a tanulás a legfontosabb a számára. Ami a szépséget illeti, hát azért nem sokat tehetsz, de a tanulásért igen! Menj csak el az iskolába. Nem tudhatod, miről maradnál le. — Így van?
— Így, anyám.
— Úgy értem, ugye, ezt mondtam neked?
— Igen, anyám, emlékszem.
Négy ujja már tökéletesen fénylett, de a hüvelykujja körmével még nem volt elégedett.
— Előszedtem a sárcipődet meg az esőköpenyedet — sárga nejlonból volt, úgy néztél ki benne, mint egy kis dinnye — és elindítottalak az iskolába. Nem ez volt az a nap, amikor a matematikaórán nem kaptál választ a kérdésedre Weisbrod tanár úrtól? Amikor dühbe gurultál, átmentél az egyetemi könyvtárba, és addig bújtad a könyveket, amíg végül már többet tudtál Weisbrod tanár úrnál is? Nagyon imponáltál neki. Bevallotta nekem.
— Weisbrod tanár úr mondta neked? Mikor beszéltél te Weisbrod tanár úrral?
— Az egyik szülői értekezleten. Azt mondta: Makacs egy lánya van, asszonyom. Úgy bedühödött rám, hogy valóságos matek szakember lett belőle. Szakember, így mondta. biztos vagyok benne, hogy elmeséltem neked.
Ellie felrakta a lábát az íróasztal egyik kihúzott fiókjára, hátradőlve egyensúlyozott a hintaszéken, csak a lakkozógépecskébe rakott ujjainak volt szilárd támpontjuk. Szinte megérezte a személyi hívó pityegését, még mielőtt valójában megszólalt volna. Lekapta a lábát, kiegyenesedett a székben.
— Mennem kell, anyám.
— Egészen biztos vagyok benne, hogy beszámoltam neked róla. De te sose figyelsz rám. Weisbrod úr nagyon kedves ember volt! Csak te sose voltál hajlandó a jó oldalait meglátni.
— Mama, tényleg mennem kell. Úgy látszik, találtunk valamit.
— Mit találtatok?
— Valami olyasmit fogtunk, ami jelzés lehet. Tudod, meséltem neked róla.
— Na tessék, már megint elbeszélünk egymás mellett. Te nem figyelsz rám, és úgy gondolod, én sem figyelek arra, amit te mondasz. Pedig hát a lányom vagy, én meg az anyád.
— Szia, mama.
— Jó, de ha tényleg van valami, rögtön hívjál fel!
— Oké, anyám, megígérem.
Anyja beszédkényszere, magányossága kellemetlen érzéseket keltett Ellie-ben, legszívesebben mindig gyorsan befejezte volna a beszélgetést, és megszökött volna. Ugyanakkor mélységesen szégyellte magát ezért.
Berontott az irányítóterembe, odasietett a központi vezérlőpulthoz.
— Jó estét, Willie. Mutassa az adatokat! Jó. Hol az amplitúdógörbe? Aha. Az interferometrikus helyzet megvan? Oké. Akkor nézzük, van-e közeli csillag a látóterünkben. Ejha, hiszen ez a Vega! Eléggé közeli szomszéd.
Beszéd közben az ujjai sebesen zongoráztak az egyik számítógép billentyűzetén.
— Nézzük csak. Alig huszonkét fényévnyire van. Megfigyeltük már, de semmit sem találtunk. Az első arecibói kutatások során én magam is foglalkoztam vele. Mennyi az abszolút intenzitás? Szent Habakuk, sok száz Jansky! Hiszen ezt akár a kisrádiómon is foghatnánk!
— Na jó. Szóval akkor van egy jeladónk, nagyon közel a Vegához. A frekvencia körülbelül 9,2 gigahertz, nem igazán monokromatikus; a sávszélesség néhányszáz hertz. A jel lineárisan polarizált, és az adás két különböző amplitúdóra szorítkozó, haladó impulzusokból áll.
Beütött parancsaira a képernyőn megjelent az összes rádióteleszkóp diszpozíciója.
— 116 teleszkóp észlelte egymástól függetlenül. Világos, hogy üzemzavarról szó sem lehet. Na jó, akkor most egy csomó idő-alapvonalra van szükségünk. Együtt mozog a jel a csillagokkal? Vagy lehetne valamiféle ELINT műhold, esetleg repülőgép?
— Sziderikus mozgás állapítható meg, Arroway doktor.
— Oké, ez meglehetősen meggyőző. Akkor nem a Földről ered, és nem is a Molnyija pályáján haladó műholdról, de ezt persze még ellenőriznünk kell. Willie, hívja fel a NORAD-ot, kérdezze meg őket, van-e ilyesféle műhold. Ha ezt kizárhatjuk, két lehetőség marad: megint egyszer a bolondját járatják velünk, vagy valakinek végre valóban sikerült eljuttatnia hozzánk az üzenetét. Steve, álljon át kézi vezérlésre, ellenőrizzen néhány rádióteleszkópot, függetlenül egymástól — a jel erőssége biztosan elegendő —, amiből ki fog derülni, hülyéskedésről van-e szó; tudja, azok a viccesek szórakoznak esetleg, akik így akarják megértetni velünk, hogy tévúton járunk.
A központi vezérlőpult köré eddigre már jó néhány tudós és műszaki gyűlt, az Argus-komputer személyi hívói riasztották őket. Kétkedő mosollyal az arcukon figyelték, mi történik. Egyikük sem tételezte fel igazán, hogy egy másik világból érkezett volna üzenet, épp most, de afféle ma-nincs-iskola hangulat fogta el őket, végre valami változatosság töri meg a szokott, fárasztóan egyhangú rutinmunkát — de a lelkük legmélyén bujkált valami halvány remény is.
— Ha bárkinek van valami ötlete, mi lehetne még ez a jel, ki vele! — szólította fel őket Ellie, amikor észrevette az odagyűlteket.
— Semmiképpen sem lehet a Vega, Arroway doktor. Az a rendszer még alig néhány százmillió éves. A bolygói még csak formálódnak. Ott még nem volt ideje értelmes életnek kifejlődni. A mögötte levő csillagok valamelyikéről lehet szó. Vagy valamelyik galaktikáról arrafelé.
— De ahhoz képest az adás nagyon erős — vetette ellene a kvazárcsoport egyik tagja, aki visszajött, hogy lássa, mi folyik. — Pontos sajátmozgás-vizsgálatot kell végeznünk, meg kell állapítanunk, együtt mozog-e a rádióforrás a Vegával.
— Igen, a sajátmozgást illetően minden bizonnyal igaza van, Jack — mondta Ellie. — De van egy másik lehetőség is. Hátha nem a Vega-rendszerben fejlődtek ki. Mi van, ha csak látogatóban járnak ott?
— Nem igazán jó ötlet. A rendszer tele van törmelékkel. Vagy már pusztul, vagy éppen keletkezőben, a fejlődés korai stádiumában levő naprendszer. Ha soká maradnak, a törmelék szétveri az űrhajójukat.
— Ami annyit jelentene, hogy nemrég érkeztek. Vagy hogy képesek szétporlasztani a közelítő meteoritokat. Vagy ha ütközőpályán száguld valami feléjük, el tudják téríteni. Vagy nem egyenlítői, hanem a sarkok fölött elhaladó pályán keringenek, és ezzel csökkentik az ütközésveszélyt. Meg még millió más megoldásuk lehet. De teljesen igaza van, nem kell okvetlenül azt feltételeznünk, hogy a Vega rendszerből érkeznek a jelek. Majd rájövünk. Mennyi idő kell a saját mozgás-vizsgálathoz? Jut eszembe, Steve, maga ma éjjel nem ügyel, szóljon legalább Consuelának, hogy alighanem későn megy haza vacsorázni.
A szomszéd pultnál Willie letette a telefont, és bizonytalan mosollyal az arcán átszólt: — Valami Braintree őrnaggyal beszéltem, a NORAD-tól. Esküdözik, hogy semmi közük a jelhez, nem is volna mivel adniuk, különösen nem kilenc gigahertzcel. Persze, ahányszor felhívjuk őket, mindig ez a szöveg. Mindenesetre azt mondja, hogy semmiféle űrszerkezetet nem észleltek a Vega rektaszcenziójában és deklinációjában.
— És mi a helyzet a feketékkel?
Ez idő tájt már sok kis radar-keresztmetszetű “fekete” műhold keringett a Föld körül. Nem jelentették be a felbocsátásukat, és az volt a cél, hogy senki ne is fedezze fel őket addig a pillanatig, amikor szükség lesz rájuk. Egy nukleáris háború vastartalékaiként, ha az ismert katonai távközlési műholdak megsemmisülnének, a “feketéknek” kell a rakétaindítási és más katonai parancsokat közvetíteniük. Előfordult időnként, hogy a nagyobb csillagászati radarrendszerek felfedeztek egyet-egyet. Ilyenkor minden ország tagadta, hogy az övé lenne, és izgatott találgatások kezdődtek arról, hogy földön kívüli űrszerkezetet észleltek Föld körüli pályán. Mostanában, a második ezredfordulóhoz közeledve az ufókultusz újra erőre kapott.
— Az interferometriai mérések kizárják, hogy Molnyija-típusú, Föld körüli pályáról lenne szó, Arroway doktor.
— Egyre javul a helyzet. Akkor most nézzük meg alaposabban azokat a haladó impulzusokat. Mivel a kettes alapú, bináris aritmetika használatát is fel kell tételeznünk, áttette valaki tízes számrendszerbe? Tudjuk, hogyan követik egymást a számok? Persze, ezt most rögtön, fejben is megtehetjük… ötvenkilenc, hatvanegy, hatvanhét… hetvenegy… Nem prímszámok ezek?
A pult körül állók izgatottan felmorajlottak. Ellie arcán mély megrendülésről árulkodó kifejezés futott át, de vonásai nyomban utána józan óvatosságról tanúskodtak. Látszott rajta, nem akarja, hogy elragadják az érzelmei, fél, hogy hóbortosnak, tudománytalanul komolytalannak tartják.
— Rendben van, lássuk, hamarjában mit is összegezhetünk. A lehető legegyszerűbben próbálom fogalmazni. Kérem, figyeljenek, nem felejtek-e ki valamit. Van egy rendkívül erős, nem igazán monokromatikus jelünk. A szomszédos hullámsávokon egyetlen frekvencián sem hallható a szokásos zörejeken kívül más. A jel lineárisan polarizált, mintha egy rádióteleszkóp sugározná. A jel erőssége kilenc gigahertz körül van, a galaktikus rádiózörej-háttér minimuma közelében. Nagy hatótávolságú adásokhoz ez a frekvencia a legkedvezőbb. Megállapítottuk, hogy a sugárzás forrása sziderikus mozgásban van, nem úgy mozog, mintha valamely helyi adóból eredne, hanem az adás forrása a csillagok között van valahol. A NORAD azt közölte, hogy nem tudnak felfedezni semmilyen mesterséges űrobjektumot — sem sajátjukat, sem másét —, amelynek a helyzete megfelelhetne a sugárzás forrásáénak. Az interferometria amúgy is kizárja, hogy Föld körüli pályán lehetne az adás forrása.
— Steve nem az automata üzemmóddal, hanem kézi vezérléssel nézte meg az adatokat, és úgy látszik, hogy nem tréfás kedvű ökörködők táplálták be őket a komputerbe. Az égbolt épp megfigyelt részén van a Vega, egy az Al színképtípusú törpecsillag. Sajátmozgás-vizsgálatot kezdünk, hogy megállapítsuk, valóban a Vegára irányuló rálátási vonalunk mögött van-e a sugárzás forrása, és — menynyi idő is kell hozzá? — ha csak magunkra leszünk utalva, néhány hét múlva, ha viszont hosszú alapvonalú interferometriával csinálhatjuk, már pár órán belül megkapjuk a választ.
— Végül, úgy látszik, hogy amit fogunk, prímszámok hosszú sora, vagyis olyan számoké, amelyek csupán önmagukkal vagy eggyel oszthatók. Egyetlen csillagászati folyamat sem képes prímszámok sugárzását gerjeszteni. Ezért kimondhatom — a megfelelő óvatossággal, persze —, de mindannak alapján, amilyen információk eddig rendelkezésünkre állnak, igenis kimondhatom, hogy ez alighanem az igazi.
— De ha abból indulunk ki, hogy az üzenet valamely Vega-környéki bolygón kifejlődött fickóktól ered, mégis van egy probléma. Ugyanis nagyon gyorsan kellett volna kifejlődniük. A csillag egész eddigi élettartama mindössze vagy négyszázmillió év. Nem valószínű, hogy ez lenne a legközelebbi civilizáció. Ezért a sajátmozgás-vizsgálat eredménye rettenetesen fontos. De én még nem zárnám ki teljesen az ökörködés lehetőségét sem, alaposan ellenőrizni kell azt is.
— Nézze csak — szólalt meg a kvazárfigyelő csillagászok egyike a háttérben. Fejével a nyugati látóhatár felé intett, ahol halvány rózsaszín derengés jelezte, hogy ott nyugodott le a Nap. — A Vega pár óra múlva lenyugszik. Lehet, hogy Ausztráliában már felkelt. Nem hívhatnánk fel Sydney-t, és vehetnénk rá őket, hogy kezdjék figyelni, amíg még mi is látjuk innen?
— Kitűnő ötlet. Náluk még csak kora délután van. Együtt már lesz elegendő alapvonalunk a sajátmozgás-vizsgálathoz. Adják csak ide a kinyomtatott összegezést, leadom a szobámból faxon Ausztráliába.
Ellie magára erőszakolt nyugalommal otthagyta a pultok köré gyűlt társaságot, és visszament az irodájába. Gondosan becsukta az ajtót maga után.
A szentségit! — suttogta maga elé.
— Ian Brodericket kérem. Igen. Eleanor Arroway vagyok, az Argus projekttől. A dolog sürgős, vészhelyzet-féle. Köszönöm, tartom a vonalat… Helló, Ian? Lehet, hogy vaklárma, de fogtunk itt egy jelzést, ellenőrizniük kellene. Vagy kilenc gigahertzcel néhány száz hertzes sávon. Azonnal faxolom a paramétereket… Dolgoznak is kilenc gigahertzes vevővel? Ezt nevezem szerencsének… Igen, a Vega ott van a látómező kellős közepén. És úgy látszik, prímszám-impulzusokat veszünk… Igen, valóban. Oké, tartom a vonalat.
Megint egyszer azon bosszankodott, milyen elmaradott is az egész csillagászat. Még mindig nincs közvetlenül hozzáférhető adatbank-rendszerük. Már csak az is, amit az aszinkron távközlési hálózatnak jelentene…
— Figyeljen, Ian, amíg a teleszkóp megfordul, rá tudna pillantani egy amplitúdó-idő diagramra? Mondjuk, a kis amplitúdójú impulzusok legyenek pontok, a nagy amplitúdójúak meg vonások. Akkor… Igen, ez pontosan az, amit félórája egyfolytában látunk… Talán. Öt év óta ez most messze a legvalószínűbb, de még jól emlékszem, milyen bolondot csinált 74 körül a szovjetekből az a Big Bird műhold. Amennyire tudom, az amerikaiak a cirkálórakéták irányításához végeztek radaros magasságméréseket a Szovjetunió felett… Igen, amolyan domborzati térképet. A szovjetek meg körvevő antennákkal fogták őket, és képtelenek voltak megállapítani, az égbolt melyik részéről jönnek a jelek. Csak annyit tudtak, hogy ugyanazt az impulzussort kapják csaknem azonos időben minden reggel. Mivel az övéik biztosították őket arról, hogy nem valamilyen katonai adásról van szó, mi egyebet gondolhattak volna, mint hogy földönkívüliektől ered… Nem, a műholdadás lehetőségét már kizártuk.
— Ian, a nyakukba varrhatnánk, hogy figyeljék, amíg az égnek a maguk által belátható részén van? A VLBI-ről majd később. Megpróbálok beszélni más rádióobszervatóriumokkal is, olyanokkal, amelyek nagyjából egyenlő távolságra vannak egymástó) a hosszúsági körön, és megkérem őket, hogy kövessék, amíg megint feltűnik nálunk… Persze, de fogalmam sincs róla, sikerül-e Kínába telefonálnom… Príma. Nagyon köszönöm, Ian.
Ellie megállt az irányítóterem ajtajában — tudatos iróniával hívták így a helyiséget, bár a komputerek, márpedig nagyjában-egészében ők irányítottak mindent, máshol voltak —, nézte a csoportba verődött tudósokat. Lelkesen vitatkoztak a képernyőkön látható információkról, és egymást ugratva találgatták, mit jelenthetnek a jelek. Nem különösebben elegáns emberek, gondolta. A hagyományos értelemben nem is igen vonzóak. Mégis, van bennük valami, amitől fel kell figyelni rájuk. A hivatásában mindegyikük kiválót nyújtott, különösen a felfedezések terén. Tökéletesen feloldódtak a munkájukban.
Amikor odalépett hozzájuk, várakozásteljesen elhallgattak. A számjegyek most már a kettesből automatikusan a tízes számrendszerbe áttéve jelentek meg… 881,883,887,907… csupa prímszám.
— Willie, szerezzen nekem egy világtérképet. És kérem, hívja fel Mark Auerbachot a massachussettsi Cambridge-ben. Valószínűleg otthon lesz. Mondja el neki, mi van, hogy Auerbach IAU-táviratban (az International Astronomical Union, a Nemzetközi Csillagászati Egyesülés hálózatán át) értesítse róla az összes megfigyelőállomást, mindenekelőtt a nagy rádióobszervatóriumokat. Egyeztesse Auerbachhal a pekingi Rádióobszervatórium telefonszámát, hogy a mienk stimmel-e. Aztán hívja nekem az elnök tudományos tanácsadóját.
— Megkerüli a Nemzeti Tudományos Alapítványt?
— Ha végzett Auerbachhal, hívja az elnök tanácsadóját!
Ellie-nek úgy tűnt, hogy a körülötte zsongó hangzavarból vidám kurjantás csap fel.
A rövid közlemény kerékpáron, kis teherszállító gépkocsin, a szokott körútját végigbandukoló postás kezéből vagy telefonon eljutott a világ összes csillagászati létesítményébe. Néhány megfigyelőállomásra — Kínába, Indiába, a Szovjetunióba, Hollandiába például — telexen továbbították. Amint a gépek lekopogták, és egy biztonsági tiszt vagy csellengő csillagász átfutotta, kitépték a telexgépből, és kételkedő arckifejezéssel átadták az illetékes feljebbvalójuknak. A papíron ez állt:
AZ ARGUS RENDSZERES ÉGBOLTFIGYELÉSE RENDHAGYÓ, SZAKASZOSAN SUGÁRZÓ RÁDIÓFORRÁST FEDEZETT FEL. A REKTASZCENZIÓ 18 ÓRA 34 PERC, A POZITÍV DEKLINÁCIÓ 38 FOK 45 PERC. A FREKVENCIA 9,24176684 GIGAHERTZ, A SÁV KÖRÜLBELÜL 430 HERTZ, MEGKÖZELÍTŐLEG 174 ÉS 179 JANSKYS BIMODÁLIS AMPLITÚDÓK. AZ AMPLITÚDÓK DEKÓDOLT JELENTÉSE BIZONYÍTOTTAN PRÍMSZÁMOK SORA. A HOSSZÚSÁGI HELYZET SÜRGŐSEN MEGHATÁROZANDÓ. KÉRJÜK, A KAPCSOLÓDÓ MEGFIGYELÉSEKBŐL TOVÁBBI INFORMÁCIÓK SZERZÉSE CÉLJÁBÓL HÍVJANAK.
E. ARROWAY IGAZGATÓ, ARGUS-PROJEKT, SOCCORRO, ÚJ-MEXIKÓ, USA-.